Gödör
A légkondi megnyugtatóan duruzsolt, miközben a harmadik emeleti irodában Bálint az ebédszünetét töltötte. Jó volt a kilátás az ablakból. Ezt szerette a legjobban abban a munkahelyben: a jó kilátásokat.
– Láttam ma a Rákóczi téren, ahogy elvisznek egy csövest.
Nagyot harapott a szendvicséből. Vele szemben Laci nagy adag spagettit evett.
– Tudod, hogy hogy viszik őket? – elővette a szendvicse mellé csomagolt almát, abba is beleharapott, és csámcsogva folytatta tovább. – Beteszik őket egy furgonba, elmennek velük Pest határáig, aztán mire visszajönnének, nincs ott semmi. Konkrétan meglopják a csöveseket.
Bálint megpróbálta felvenni Lacival a szemkontaktust, de a tészta minden figyelmét lekötötte. Bálint amúgy is gyanakodott rá egy ideje, hogy csak illendőségből tölti vele az ebédszüneteket, vagy mert ő volt az egyetlen közvetlen munkatársa.
– De érted, a csöveseket!
Laci fújtatott, és megpróbálta az utolsó villányi tésztát is betömni a szájába. Aztán rágott. Kis nyál folyt le a bajszáról, és megértően bólintott, hogy érti a helyzet abszurditását. Aztán felállt, még rágott, és az órájára mutatott.
Bálint biccentett. A Nyugati teret nézte. Egy félmeztelen ember a járólapokat próbálta felszedni. Mosolygott, kidobta az alma csutkáját a kukába, és leült a gépe elé.
A másnapi ebédszünetben már jelentősen nagyobb volt a lyuk. A félmeztelen embernek sikerült felszednie az egyik járólapot, és egy színes lapáttal esett neki a földnek. Fölfelé dobálta a port, a piszkot, és már legalább könyökig benne volt a lyukban. Bálint nem tudta megállni, hogy ne nézze meg minden szünetben, hogy áll a munkával.
A férfi hatalmas erőbedobással dolgozott, emellett lett egy segítője is. Egy kockás inges, farmernadrágos pasas tépkedte fel mellette a járólapokat egy feszítővassal. Bálint megdörzsölte a szemét. Ismerte a kockás inges férfit. A szemben lévő irodában dolgozott, az épület elé járt cigizni, és majdnem biztos volt benne, hogy egyszer már kért tőle tüzet. Kettőjük munkáját egy kisebb csoport figyelte, és Bálint meglepődve látta, hogy a köréjük gyűltek egyáltalán nem próbálják megállítani, sőt, vizet adtak a munkásoknak.
Visszaült a gépe elé. Már reggel óta egy Excel-táblázattal bajlódott, és akárhogy próbálkozott, nem tudott elveszni úgy a fehér négyzetekben, ahogy szokott. Odakint meleg, lusta délután volt, és csak a két munkásra tudott gondolni. Meg a gödörre. Nem zavar senkit egy gödör a Nyugati közepén? Miért nem szólnak a rendőrségnek? Begépelt egy függvényt, leütötte az entert, és csalódottan nézte, ahogy a program összead egy oszlopnyi számot. Elhatározta, hogy munka után megnézni a gödröt.
Mikor kivette az utolsó szünetét, már egész tömeg figyelte a félmeztelen ember és csapata munkáját. Mert már csapata volt. Izzadt testüket szürkére festette a por, fegyelmezetten, lehajtott fejjel végezték munkájukat. Már legalább egy tíz méter átmérőjű körben felszedték a járólapokat, és a gödör olyan mély volt, hogy a csoport egyes tagjai teljesen eltűntek benne.
Bálint izgatottan sietett vissza a gépéhez, de az utolsó munkaórában csak tétlenül ücsörgött. Kezei doboltak az asztalon. Lacit nézte. A lomha óriás szinte fel sem állt ebéd óta a gépe elől, csak hogy egy kicsivel hamarabb haza tudjon menni. Bálint tudta, hogy utálja. Legalábbis csodabogárnak tartja. Amióta felköltözött Pestre, nehezen értettette meg magát, pedig szociális ember volt, amíg otthon lakott, a társaság szíve-lelke. De itt fent mindenki más. Máshogy beszélnek, máshogy gondolkodnak – csak nyugodtak akarnak lenni. És büszkék. Bálint szeme a képernyő jobb alsó felére tévedt: háromnegyed öt volt.
Laci felé intett, ahogy vállára vette táskáját, de nem nézett a szemébe. A recepciós a pultot támasztotta, és a kulcsot csörgette. Bálint felkelt, úja végigsétált az iroda hosszú folyosóján, töltött magának egy pohár hideg vizet, és megszokásból vetett egy szórakozott pillantást az ebédlő ablakából a Nyugati tér irányába. Szeme kikerekedett, és akkorát üvöltött, hogy a recepciós kezében megállt a kulcs.
A Nyugati előtt tátongó lyuk már inkább kráter volt. A tömeg egymást segítette bele a hatalmas gödörbe, és az aljáról a tetejére dobált föld már a pályaudvar fölé magaslott. Bálint a mosogatóba dobta a poharát, ami azon nyomban szilánkjaira törött, intett a recepciósnak, aztán kirohant az épületből. Félt, hogy el fog késni.
A tömeget már az út végéről látta. Inges-öltönyös férfiak és kosztümös nők álltak a téren, valamennyiük ismerős volt neki, és mikor körbenézett a társaságon, rájött, hogy egy részüket az irodából ismeri. Vagy az előző munkahelyéről. Esetleg egyetemről. Vett egy mély levegőt, és sűrű bocsánatkérések közepette a tömeg közepe felé fúrta magát.
Már közel járt, mikor meghallotta a búgást. A tompa, monoton hang a gödörből jött. Megragadta ez előtte álló ember vállát, és a gödör szélére húzta magát. A lyuk legalább ötven méter mély volt, de Bálint nem látta az alját, csak embereket egymáson. Karok és lábak lógtak ki a hatalmas, összeolvadt testből. Egy segítő kéz Bálint felé nyúlt. Megfogta. A búgás erősödött. Lelépett a gödör széléről. A test magához húzta, és most ő nyújtott segítő kezet az utána következőnek. Megérkezett. Egy puha, súlyos test nehezedett a fejére, aztán csak sötétet látott. Csak a zúgás maradt, de nem sokáig.
A tompa morajlást éles sípoló hang váltotta fel, amit Bálint jól ismert gyerekkorából. Nagyanyja Hajdú centrifugájára emlékeztette. A nehéz testet levetette a fejéről a centripetális erő, és látta a gödör falán, hogy az odatapadt fülek vércsíkot húztak rajta. Lehajtotta a fejét, és erősen gondolt arra, hogy ezt csak ő akarta. A gödör fala teljesen piros lett, mindannyian hozzátapadtak. Felnézett az égre, és azt figyelte, hogyan forog a nap a fejük fölött. A városligeti kötött pályás hőlégballonra gondolt, amiért bármelyik nap kifizet ötezer forintot, pedig undorodik attól az öt perctől, amíg a levegőben van, mert ő igazán nem érdemli ezt meg, és közben jól tudja: kihasználják. Kihasználják, mert a szecessziós plakátokon is ugyanez az istenadta léggömb szerepel, a recept ugyanaz, csak a fizetőeszköz változott, pedig a koronát is megtarthatták volna, talán többre mennének vele, de a fejére nem venné, még ha a kezébe adnák, akkor se. Egyszóval: balek! Imád a Nyugati téri mélygarázsban parkolni, abban, amit Eiffelről neveztek el, bár kis híján kétezer forint egy óra, és háromszor ennyit ver el egy tejfölös lángosra karácsonykor a vásárban, pedig mindig arra panaszkodik, hogy a fizetéséből nem tud megélni. Mosolyogva eszi, csüng az ajkáról a reszelt trappista, és csak arra gondol közben, hogy mennyire kurvára imádja, amikor palira veszik. Igen, ő, Kerekes Bálint nem jelent többet egy Szentlélek téri lángosnál. Meg a Deák téri óriáskeréknél. És kurvára élvezi, amikor a tetején ül, és forog, forog a világ, pont úgy, ahogy itt és most forog ő is a gödörben! És a mobiljáért nyúl, mert megteheti, meg akarja tenni. A közös ősélmény megvan, hogy ő is ugyanolyan senki, mint az ott, az a másik balfasz, akinek most tépi le a fülét a gödör, hogy sikít a bunkó, közben meg pont ezért jött! Mind ezért jöttek! Ha becsukja a szemét, most is Club Matét kortyolgatva idéz Nietzschét helytelenül a Bemben, ő egyéniség, de hazudna, ha azt állítaná, nem érzi kellemesnek ezt az összeolvadást most itt, a centrifugában. Már nem is bánja, hogy öt sorral ezelőtt leszakadt a karja, mert a szemhéjai már rég nincsenek meg, a szeme tárva-nyitva mered, mert ez az olvasztótégely csak a kezdet. Itt ő a minden.
Borító: We Love Budapest
